2010. március 22., hétfő

Hú, a chili tényleg csíp!


A tésztákhoz (mondjuk inkább olasz) fűződő saját viszonyom leginkább tasakokkal kezdődött. Egyetemi éveim elején még nem igazán tudtam elképzelni, hogy egy szósz (ragú vagy ahogy tetszik) természetes alkotóelemekből is összeállhat, pláne hogy nekem sikerülhet. A helyzet azután változott, mert elkezdtem főzni.
Egy nyáron Olaszországba indultunk, autó, sátor, rengeteg holmi és a piros, lengyel gázpalackok. Recepteket gyűjtöttem, füzetet vezettem, nincs is jobb egy kezdő számára a projektnél: Mit főzzünk kempingben? Még szakirodalmat is vásároltam, megvan ma is, belőle sosem főztem, de a tudat, hogy van, felvértezett. Az amatriciana (vagy amit én annak gondolok) ekkor lett jóbarátom. Kevés alkatrész, két edénnyel, tehát 1 palack 2 gázrózsájával megoldható, remek.
A megvalósítás pillanata egy ravennai kempingben jött el. Sikerült szieszta idején érkeznünk, a recepció aludni tért, mi kint szikkadtunk a napon, és vártuk a bebocsáttatást. Igazi olasz övezet volt, hónapokig itt élő családokkal, nagy lakókocsik, még nagyobb sátrak és semmi sem mozdítható. Keresgélés, sátorállítás a homokban, pálinkabevitel (csak hogy jobban bírjuk a szúnyogokat), tenger azután főzés lámpafénynél.
Akinek volt már fakanál a kezében, tudja, ez az egyik legegyszerűbb étel a világon (akinek nem, majd most elhiszi). Hagymát hámozunk, aprítunk, olívaolajon üvegesítjük, majd beledobjuk a kisebb darabokra vágott húsos szalonnát (bacon, pancetta, kinek mi kedves), kerül bele néhány gerezd lereszelt-szétnyomott-apróra vágott fokhagyma, rövid pirítás, chili, jöhet egy kis fehérbor, elforraljuk. Következik a paradicsom, ebben az esetben hámozott paradicsomok voltak konzervből, só, bors, pici cukor. Fedőt rá és főzzük.
Történt aztán, hogy az első kóstolásnál valahogy nem volt csípős, kicsit sem. Gondoltam is, hogy az az aprócska szárított chili kevésnek bizonyul a végén, kerüljön bele inkább még egy. Újabb kóstolás, kicsit mintha, de ez még semmi, inkább még egy. Kóstolás, még egy. A vége előtt: hát ez még talán mindig olyan enyhe, egy még jár neki.
A befejezés gondolom már mindenki számára egyértelmű, de azért leírom. A megfőzött spagettit átforgattam az én remek, jó illatú, első szószomban, boldogan tálaltam (!), parmezán, talán még bor is volt, együnk. Hát most már csípett. Először még jónak tűnt, gondoltam, picit talán tüzes, de sebaj, itt ülök a családi ereklyének számító csíkos kempingszékeken az én remek pasimmal, szép ez az este. A második falat már inkább égetett, a harmadiknál vörös lett a fejem, fürkészve néztem eszegető másik felem: Nem csípős nagyon? Kicsit, de nem vészes - volt a válasz. Én abbahagytam. Ő megette. Kapcsolatok hajnalán mindenki kedvez egy kicsit. Még a gyomra árán is. Utána már nem kellett se bor, se pálinka, meleg sör meg pláne. Irány a bár, hideg Birra Moretti, hogy a torkom ne Süsüére emlékeztessen.
Csípett-e másnap? Persze. De túléltük, a recept maradt, havonta egyszer biztosan megfőzöm, pasi (még mindig ugyanaz) szereti, tegnapi vallomás szerint ez a kedvenc tészta. Csak most már elhiszem, hogy a chili tényleg csíp.

Nincsenek megjegyzések:

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails